Mai beszélgetőtársam Estók Anikó Az akarat vegyjele* című könyv írója, akit olvasásról, könyvekről és természetesen írói szokásairól is faggattam.

„Bruttó négy évem van ebben a kisregényben. Sokkal többet kaptam a folyamattól, mint reméltem. Elkalauzolt egy olyan útra, ahol megtaláltam azt, amivel szenvedélyesen tudok és szeretnék foglalkozni. Mondhatom azt, hogy az írás egy új életcélt adott nekem, ami a segítségnyújtásra fókuszál. Tanulnom kell még, hogy elérjem a célt, ám elindultam felé, és ezt az írásnak köszönhetem.”

„Az írás nem idegen terület számomra, bölcsészként diplomáztam és a digitális korszak előtt évekig jelentek meg írásaim egy vidéki hetilapban. Ám soha nem éreztem késztetést, hogy ennél nagyobb fába vágjam a fejszémet. Aztán jött 2016. A könyvben szereplő motorbaleset saját történet, amit kevésbé súlyosnak festettem le. Ugyanis nálam nem vették észre, hogy elszakadt a hátsó keresztszalag, így anélkül kellett felépülni. Ahogy ez megtörtént újra megoperáltak és kezdődött az egész rehabilitáció elölről. Időm és mélypontom volt elég ahhoz, hogy elkezdjem kiírni magamból mindazt, ami belül már elviselhetetlenül feszített. Terápiás írásnak indult az egész. Ám túl jónak tartottam ahhoz, hogy ez csak nekem segítsen. Ezért fikciós elemekkel és szereplőkkel felturbóztam, így született belőle a könyv. A humor, ami átszövi a könyvet sokat segített átlendülni a nehéz időszakokban.”

„Bagoly típus vagyok, bor nélkül. Éjjel, amikor már KO az agyam, akkor csúsznak ki a legjobb gondolatok. De mindig jegyzetelek. Rémálom, amikor beugrik egy jó szókapcsolat, vagy jelenet ötlet és nem vetem papírra, aztán mire foglalkoznék vele, már egy morzsányit se tudok belőle felidézni. Ezért tele van mindenem cetlikkel, a telefonom pedig jegyzetekkel.”

„Ez húsbavágó kérdés. A Babar és valódi dráma az egész! Nem a mese, a sztorim vele kapcsolatban. A nyolcvanas évek elején voltam gyerek, akkoriban nemigen hallottak még a diszlexiáról. Csak azt látták, hogy minden betűt ismerek, de olvasni mégsem tudok. Egyáltalán nem. Minden nap egy-másfél órát küszködtem a könyv felett. Kudarc hátán kudarc. Menetrendszerűen. Minden nap bőgtem, néha már édesanyám is, de nem hagyta, hogy feladjam. Ma már senki nem mondja meg, hogy ezzel nekem problémám van, gördülékenyen olvasok. De beégett a rossz emlék a könyvekkel kapcsolatban. Csak akkor vettem a kezembe, ha muszáj volt! Igen, csak tankönyveket olvastam.

A harmincas éveim elején kezdett bennem feléledni az igény, hogy jó lenne olvasni valamit. Ám ez mindössze évi egy-két könyvet jelentett. 2020 karácsonyán arra gondoltam, hogy ha egy generációval meg tudta szerettetni a Harry Potter az olvasást, akkor adok neki egy esélyt. Jelentem február 4-én fejeztem be a harmadik kötetet. Van remény!”

„Épp olyat, amilyet szívesen olvasna - tekintve, hogy milliószor át kell rágni magam a szövegen.

Tömör, pörgős, néha fejet kapkodós. Nem kedvelem, amikor az írók olyasmivel húzzák az időmet, aminek szerintem semmi jelentősége nincs. A kettővel odébb lakó szomszéd lambériának a beszállítója hidegen hagy. A szájbarágós dolgokat sem szeretem. Ám ha teret hagynak az én fantáziámnak is, az izgalmas, úgy jó olvasónak lenni.”

„Van egy könyvecske, amit egy ideje minden évben újra elolvasok. Nincs száz oldal sem, mégis elemi erővel hat rám és mindig mást üzen. A gyerek-lelkű fölnőtt, aki vagyok, vagy az öreg-lelkű gyerek, aki voltam, rajong ezért az alkotásért. Olyan szimbiózisba tud hozni magammal, ami kitart a következő olvasásig. Aki még nem találkozott vele, adjon egy esélyt Antoine de Saint-Exupéry kis hercegének(A kis herceg c. könyv - szerk.).”

„Biztosan lesz. Elindultam egy úton, amin érdemes továbbmenni, hisz minden visszajelzés ezt erősíti. Ez az én utam. A kapott talentumot igyekszem folyamatosan csiszolni és fejleszteni, hogy aztán újra mások szolgálatába állíthassam.”

*Estók Anikó első regénye, mely magánkiadásban jelent meg november végén. Anikót megtaláljátok ITT és ITT.

Ez a könyv nem gyógyszer, hanem egy szemüveg, amin át más színben lehet szemlélni a világot. A naplóregény fájóan mélyre ás a főhős problémáiban, ám teszi mindezt légiesen könnyedén, kellő öniróniával és fanyar humorral fűszerezve. Ezáltal megteremtve azt a különös a hangulatot, amitől letehetetlen a könyv. Az elgondolkodásra késztető történet az érzelmek széles skáláján utaztat, amely út során a fájdalom és a nevetés váltakozva csal könnyeket az olvasó szemébe.”

 „Az élet iskolájába járok, a legnehezebb szakra” - sorral szinte zárja a 2019-es évben megjelent Életem leckéi című könyvét a szerző, Biró Márta. Ennél a mondatnál keserédesen felnevettem, mélyen együttérző gondolatok kerítettek hatalmukba. Remélem, a végére, mármint ennek az életnek a végére, a professor emeritus titulust is megkapom ezért, akárcsak Márta. No, de ki ne érdemelné meg? 

 Azt gondolom, elég sok ember van, aki sokszor azt érzi, folyamatosan csak akadályokba ütközik. Már - már meg sem lepődik az újabb nehézségeken, amit a sors elé állít. A könyv tulajdonképpen az író életének megpróbáltatásairól szól. A cím is abszolút árulkodó: életem leckéi, azaz leckék Márta életéből. 

 Ezek a leckék azon felül, hogy az olvasót megismertetik a szerző sötét és kevésbé árnyékolt életeseményeivel, segítséget és kapaszkodót is nyújtanak. Én inkább sorolnám önismereti, önfejlesztő és segítő könyv kategóriába, mint regénynek. Nem a fájdalmon van a hangsúly, amely azért bőven megadott a szerzőnek, mindinkább a megoldás és a folyamatos pozitív szemléletmódon. Márta említi is az életcél fontosságát, amit egyébként Viktor E. Frankl  koncentrációs tábor túlélő és pszichiáter remekül alkalmaz logoterápiájában. Mindketten azt vallják, ha az adott személy tisztában van a céljaival, tudja, mit szeretne elérni és azért a tőle telhető legtöbbet megteszi, történjék bármi nehézség, azon képes átlendülni. 

 Számtalan ilyen nehézségen kellett a szerzőnek is átlendülnie kezdve egészen gyerekkorától.  Társadalmunk egyik fő problémája a családon belüli erőszak, legyen az verbális vagy fizikai. Márta a rendszerváltás előtti időszakban volt gyerek, én bő harminc évvel később, és azt érzékelem, hogy semmi sem változott az országban ezen a téren. Szerintem, súlyos generációs és társadalmi problémák ezek, amivel nem lehet eleget foglalkozni. Erre is jó példa a könyv, mert egyrészt köztudatba hozza a családon belüli erőszak témáját, másrészt bemutat egy olyan családmodellt, ahol az áldozat(az anya, a nő) nem képes kilépni ebből a kivülről mérgezőnek tűnő kapcsolatból. Ennek oka lehet transzgenerációs probléma, berögződött minta, áldozat szerep felvállalása, túlságosan nagy szeretet a bántalmazó irányába stb. vagy mindegyik. Sok könyv ír erről, érdemes utánaolvasni, ha valakit érdekel. Sajnos, sokszor a szülők elfelejtik nézni a gyereket, aki ennek a legnagyobb áldozata, mert általában neki nincs választása. Két opció lehetséges, vagy viszi tovább ezt a mintát és hasonló kapcsolatot keres, vagy annyira tudatos, hogy felülírja ezt a mintát. Márta már nem vitte tovább ezt mintát. A gyerekkora igaz tele volt traumákkal, fájdalmakkal mégis képes volt ebből előnyt kovácsolni, ami számomra nagyon tiszteletreméltó dolog, azon kivül, hogy pozitív példa lehet mindenki számára.

A mindenféle válságomnak hála két huzamban sikerült elolvasni a könyvet köztük egy hatalmas szünettel. Természetesen ez semmit sem vesz el a minőségéből. Tetszik a külcsín és a belbecs egyaránt. Az írónő bátorsága témaügyileg példa lehet mindannyiónk számára, főleg első könyvesként egy olyan országban, mint a miénk. 

Szeretem, hogy élnek köztünk ilyen emberek, akik álmodnak és meg is valósítják. No, de milyen jól valósítják meg! Szívem szerint mindenkinek odaadnám elolvasásra, akárcsak Aciman Szólíts a neveden c. könyvét. 

Szerettem a szépségesen szerkesztett mondatokat, a helyszíneket, a példákat, azt, hogy a valóságot írja le a lakótelepi idillel és a kórház leomló plafonjával egyaránt. 

A történet alapja pedig egy viszonzatlan szerelem, már – már rajongás, amely szerintem mindenki számára ismerős érzés lehet, ha nem máshonnan, mint kamaszkorunk csodás éveiből, így talán teljesen jól meg is érthetjük Sárit. 

Nagyon várom a folytatást és így, hogy a könyv végére értem, már tudom, miért is lehetek hálás az olvasási válságomnak: kevesebb ideig kell tűkön ülve várnom a második kötet megjelenéséig, ami remélem, lesz! Köszönöm az írónőnek az élményt!

A tegnapi nap folyamán került kacsóim közé Szentesi Éva legújabb, negyedik könyve, melyet az éjszaka kellős közepén sikerült is elolvasnom. Úgy éjjel tizenegy tájékán kinyitottam, majd azt vettem csak észre, nem tudom letenni. NYOLCOK-ba foglalom, miért érdemes elolvasni a könyvet.

1. First of all: „Az idő szalad. Az élet rövid...

...Baromi nagy közhely az egész. A könny leszedi az arcomról az alapozót. Ahogy folyik az állam vonala felé, úgy barázdál egyre fényesebb vonalakat. Az orrom alatt összekeveredik a takonnyal, és folyik tovább. Nem törölgetem. Egy idő után elkezd leválni a szempillafesték - ami nem vízálló, mert azt utálom, esténként sose tudom lemonsi -, és némi fekete is keveredik a csillámló anyagba. Mindig csodálattal néztem, ahogy a tus szétszalad a vizes akvarellpapíron. Most az arcom a papír, a fájdalom festi rá a portrét.”  

5. A béka segge alatt vagy kettővel és nem találod az életed értelmét. A könyv elolvasása, Éva bármelyik könyvének elolvasása után rájössz, az egészség a legnagyobb gazdagság ebben az őrült világban. Minden más csak másodlagos.

6. Prevenció! Fiatalnak. Régebb óta fiatalnak. Nőnek. Férfinak. Mindenkinek!

7. Ha a kortárs művészet hatalmas rajongója vagy, esetleg magad is festesz, legalábbis úgy csinálsz. Imádsz minden absztrakt és/vagy modern művészeti alkotást, legyen az olaj, akril, akvarell, pasztell vagy épp számítógépes grafika, akkor elég csak ránézned a borítóra és nem engedi majd letetetni magát a kezeid közül. Ha tehetnék javaslatokat, egészen biztosan Szentesi kiállítás ötletét vetném fel, ami nemcsak a szerző eredeti végzettsége miatt állná meg a helyét, hanem, mert annyira nagyon korszerű. 

8. A legfontosabbat pedig utoljára hagytam. (Kacc-kacc!) A nyolcadik és egyben utolsó okom a könyv elolvasása mellett nagyon egyszerű és lényegretörő: Szentesi az bizony A Szentesi. Ha valami az ő nevéhez köthető az egészen biztosan nyers, őszinte, fájdalmas, érzékeny, hedonista, reális és alapos. 

A fent sorolt nyolc ok a lehető legszubjektívabb. A szerzőt személyesen nem ismerem, csak a könyvei alapján. Szóval, akkor mégis? Nem tudom, de olvassatok Szentesi Évát! És ajándékozzatok is! Mert fontos! Mert halál! És mert élet!

 

 Szabó Magda neve hallatán, vagy képe láttán egyből átjár valamiféle megmagyarázhatatlan nyugalom, melyet az ember egy túrázás közben érez a természetben, legalábbis én biztosan. Hát, hol is kezdjem? Nyilván az elején és nem a hátán, mert evidens, azzal nem kezdünk mondatot. 

"Ima volt ez, mozdulatokból, ez volt a kezdet és a vég is. Addig táncoltak, míg elfogyott a lélegzetük, míg én visszatartottam a sajátomat, hogy ne maradjak le semmiről, hogy ne feledjek el semmit, hogy megjegyezzem az összes őrült mozdulatukat. Az egész életüket tették ebbe a táncba, és ezt a tömeg nagyon is jól megértette, és mindenki úgy tapsolt, ahogy még soha…"

Annával az egyik social media platform hozott össze, ahol mindketten előszeretettel osztjuk meg könyves élményeinket, képeinket. Ott láttam, hogy nemcsak olvasni, hanem írni is nagyon szeretsz. Ha választani kellene melyiket választanád, az írást vagy az olvasást? Egyáltalán van egyik a másik nélkül?

Szerintem nincs, így választani sem tudnék közöttük. Nem tudom, hol olvastam már, hogy „aki nem olvas, az ne is írjék”, és én is úgy gondolom, hogy minden író olvasás által fejlődhet a legtöbbet, amiért az nem csak a szókincsünket teszi kiforrottabbá, hanem formálja a stílusunkat és gondolatokat is ébreszt bennünk. 

Aki követ, tudhatja már, hogy 2017 óta írsz. Volt valami nagy drámai indíttatása? 

Nem volt. Azért kezdtem el írni 2017 nyarán, mert letudtam végre a vizsgaidőszakot, így jutott rá időm. Mindig is szerettem volna legalább egy könyvet létrehozni – eléggé grafomán vagyok, szakdolgozatot írni is szívesen ültem le annak idején a laptopom elé. Vonz a könyves világ, és vágytam rá, hogy hozzájáruljak egy szerény alkotással. Azt sem tudom elkerülni, hogy ne írjak az írásról. Ez zavaró lehet, nem tudom. A megjelenő regénybe 2018 őszén vetettem bele nagyobb hévvel magam, ekkor már személyesebb szálak is előbbre sodortak pötyögés közben, meg az is, hogy mennyire élveztem tudatosan elferdíteni ezeket a szálakat. Néha még nevetgéltem is írás közben, amikor feltettem magamnak a kérdést, „honnan jön mindez”? 

*Völgyi Anna első regénye, mely az Atlantic Press Kiadó gondozásában jelenik meg november végén. A könyv ITT előrendelhető. Annát pedig megtaláljátok ITT és ITT.